(Puskás István, Távoli világok, Printart press, Debrecen, 2015, részlet)
Pasolini detektálta a számára otthonos világ felszámolását, eltűnését. Most vessünk arra egy pillantást, hogy milyen folyamatokban találja meg ennek okát és végrehajtóját. Első gondolatunk az lehetne, hogy a polgári (modern) episztemét teszi ezért felelőssé, de amint láttuk, elgondolása szerint, meglehet, a két világ idegen egymás számára, ám együtt, egymás mellett tud létezni.
Pasolini a premodern kultúra és civilizáció eltűnését épp az egymás mellett élő sokféleségeket felszámolni kívánó új rend születésével és működésével magyarázza. Az új episztemé pedig a fogyasztói társadalom és annak kultúrája, amit mi popkultúraként nevezünk[1], de amire ő a fasizmus metaforikus címkéjét illeszti. A kapitalizmus új formációja hatja végre a társadalom egészének olyan szintű ellenőrzés alá vonását, amelyet a fasizmus ideológiája bár hirdetett, de megvalósítani nem tudott. Meglehet, a folyamat ‘levezénylője’ a polgárság, mint látni fogjuk ez nem a klasszikus modernitás burzsoáziája Pasolini meglátása szerint, egy új rétegről van szó, a technokraták csoportjáról.
Nessun centralismo fascista è riuscito a fare ciò che fatto il centralismo della civiltà dei consumi. Il fascismo proponeva un modello, reazionario e monumentale, che però restava lettera morta. Le varie culture particolari (contadine, sottoproletarie, operaie) continuavano imperturbabili a uniformarsi ai loro antichi modelli: la reppressione si limitava ad ottenere la loro adesione a parole. Oggi, al contrario, l’adesione ai modelli impost dal Centro, è totale e incondizionata. I modelli culturali reali sono rinnegati. L’abiura è compiuta. Si può dunque affermare che la “tolleranza” della ideologia edonistica volute dal nuovo potere, è la peggiore delle represioni della storia umana. Come si è potuta esercitare tale repressione? Attraverso due rivoluzioni, interene all’organizzazione borghese: la rivoluzione delle infrastrutture e la rivoluzione del sistema d’informazioni. [2]
Az idézett szöveg címe azt a fogalmat adja meg, amelyet Pasolini alkalmaz a fent detektált folymatokra, a fenti mondatok az akulturalizáció definíciójának tekinthetők. Az akulturalizáció eredménye pedig a (a szöveg egy későbbi pontján is) homologációnak nevezett történés, azaz a társadalom kulturálisan homogénné tétele (ami a fasizmus ideogiájának egyik fontos, Pasolini szerint, meg nem valósult vállalása volt). Egy más alkalommal a fogyasztói kultúra és társadalom kiépüléséről, az ennek nyomán beállt változásokról beszélve ekként foglalja össze, mit ért homologáción:
L’omologazione culturale che ne derivate riguarda tutti: il popolo, la borgheisa, operai e sottoproletari. Il contesto sociale è mutato nel senso che si è estremamente unificato. La matrice che genera tutti gli italiani è ormai la stessa. … Essi sono culturalmente, psicologicamente, e, quello che è piú impressionante, fisicamente interscambiabili.[3]
Ami e narratívában megtörténik az akulturálizáció és a homologizáció folyamatában, számunkra egyrészt a Pasolinival kortárs francia kapitalizmus-kritikából lehet ismerős, a Gilles Deleuze és Felix Guattari által kidolgozott deterritorializáció és reterritorializáció fogalmak[4] írnak le hasonló eseményeket (hasonló szemlélet szerint), hogy aztán a posztkolonialitás kutatói[5] számára is termékenynek bizonyuljanak e fogalmak, bár ott teljesen más helyzet, a gyarmatosító és a gyarmatosított kultúrák viszonyának elemzése kapcsán. A Pasolini által detektált olaszországi történésekben és a kolonializmus folyamataiban közös, hogy a kulturális identitások elvesztéséről-felülírásásáról van szó, a domináns közösség által működtetett irányítás érdekében. A két szituáció közötti lényegi különbség viszont, hogy a gyarmatosítás során világos, hogy egy kényszerített, kényszerűségből működtett folyamatról van szó az alávetettek részéről, míg az itáliai történésekben a saját korábbi identitást feladó és lecserélő közösségek ezt önként és jobbára reflektálatlanul teszik, nem tudják, mi történik velük.
“Gli italiani hanno accettato con entusiasmo questo nuovo modello che la televisione impone loro secondo le norme della produzione creatrice di benessere (o meglio, di salvezza di miseria). Lo hanno accettato: ma sono davvero in grado di realizzarlo?
No. O lo realizzano materialmente solo in parte, diventandone la caricatura, o non riescono a realizzarlo che in misura così minima da diventarne vittime. Frustrazione o addirittura ansia nevrotica sono ormai stati d’animo collettivi. Per esempio, i sottoproletari, fino a pochi anni fa, rispettavano la cultura e non si vergognavano della propria ignoranza. Anzi, erano fieri del proprio modello popolare di analfabeti in possesso però del mistero della realtà. Guardavano con un certo disprezzo spavaldo i “figli di papa”, i piccolo borghesi, da cui si dissociavano, anche quando erano costretti a servirli. Adesso, al contrario, essi cominciano a vergognarsi della propria ignoranza: hanno abiurato dal prorio modello culturale (i giovanissimi non lo ricordano nenache più, l’hanno completamente perduto), e li nuovo modello che cercano di imitare non prevede l’analfabetismo e la rozzezza”.”[6]
A társadalmi, kulturális változások nem csak az alávetett, a hatalom érdekeinek kiszolgáltatott csoportokat érintik, illetve, az, hogy mindez bekövetkezhet, a polgárság átalakulásával áll kapcsolatban, ami a konzumizmus új episzteméjében úgyszintén jelentősen megváltozott. Ez már nem klasszikus modenritás, az ipari forradalom és a nemzetállam első időszakának polgársága.
È finita la storia di una data borghesia italiana, la borghesia dei monopoli, la borghesia paleo-industriale, ed è cominciata, sia pure in modo embrionale, in modo ancora assolutamente albeggiante, una nuova borghesia, una borghesia di tipo e di livello europeo, una borghesia neocapitalistica, una boghesia di tipo tecnocratico. Questa borghesia per la pirma volta nella storia della società italiana si pone non più come classe dominante, ma come classe egemonica (così direbbe Gramsci). Ha per la prima volta una tal forza economica e politica da potersi porre come classe egemonica, cioé come centro non soltanto di potere e di dominio, ma come centro cultrale.[7]
Egy rövid kitérő fogalmak tisztázása érdekében: amikor Pasolini hegemón osztálynak nevezi Gramsci nyomán az új polgárságot, szándéka egyértelmű: arra keres meghatározást, hogy elkülönböztesse a két más-ként értelmezett szituációt a saját narratíva létrehozásakor. Mi viszont azért nem követjük e választását metatextusunkban, mert a szárd filozófus hegemónia fogalmát árnyaltabban értjük: Gramsci a hegemónia helyzetében lévő csoport egyik fontos jellemzőjeként arról is beszél, hogy az konszenzusra törekszik az alávetett csoporttal, keresi a közös pontokat, tehát figyelembe veszi az alávetett rétegek érdekeit. Hegemóniáról a diktatúra helyzetében nem lehet beszélni, véli Gramsci. Pasolini viszont egy totalitáriánus, sőt, minden korábbi totalitáriánus rezsimnél sikeresebb helyzetet épít diskurzusában (ilyenként láttatja a fogyasztói civilizáció Olaszországát), amelynek éppen egyik jellemzője, hogy nem veszi figyelembe az alávetetteket, hanem azokat teljes körűen saját uralma alá hajtja. Erre a helyzetre inkább a domináns csoport fogalmat véljük használhatónak, még ha e ponton tehát el is különbözünk Pasolini értelemképző fogalmi hálójától.
Az akulturalizáció és a homogenizáció folyamatainak működésében (a hatalom általi működtetéséről), mint láttuk, Pasolini kitűntetett szerepet tulajdonít az információ forradalmának, amelyet számára a televízió testesít meg. Nem a televízió mint medium, mint technológia, mint eszköz kerül e megítélés alá, hanem a neki jutattott szerep, feladat.
La responsabilità della televisione in tutto questo è enorme. Non certo in quanto “mezzo tecnico” ma in quanto strumento del potere e potere essa stessa. Esssa non è soltanto un luogo attraverso cui passano i messaggi, ma è un centro elaboratore di messaggi. È il luogo dove si fa concreta una mentalità che altrimenti non si saprebbe dove collocare. È attraveso lo spirito della televisione che si manifesta in conctreto lo spirito del nuovo potere.[8]
A televízió, mint az új hatalom médiuma, sőt jelentésképző, kultúra- és társadalomformáló ágense, Pasolini számára kiemelten fontos téma volt, számos esetben nyilatkozott meg vele kapcsolatban az ötvenes évektől kezdve, ezen megnyilatkozások egyszermind dokumentálják a televízió olasz társadalomra gyakorolt hatásának növekedését[9]. Az első témában írott szövegek születése idején, az ötvenes évek végén, még úgy tűnt Pasolini számára, hogy a számára oly fontos közösségek meg tudják magukat óvni hatásától (míg a mozi kultúrális mintaként veló működése már ekkor nyilvánvaló volt számára). A hetvenes évekre azonban nyilvánvalóvá lett, amint a fenti idézet is mutatja, hogy a kulturális homogenizációt hozó új értékrend leghatékonyabb terjesztője a televízió.
[1] A fogyasztói társdalommal foglalkozó tudományos diskrzus Pasolini idején, az ötvenes évektől artikulálódik XIX. századi előzmények (Marx, Thorstein Velben) nyomán, Victor Lebow, Herbert Marcuse vagy Jean Baudrillard kutatásai, elméletei azokban az években kerülnek megfogalmazásra s kezdenek forgalmazódni, amikor az olasz író, rendező figyelme is a jelenségre irányul. Pasolinit mindez azért érdekli, hogy megértse a hazájában, a Saját világában bekövetkező változásokat, magyarázatot találjon arra, ami körülötte (s vele) történik.
[2] Semmiféle fasiszta centralizmus nem volt képes arra, amit a fogyasztói civilizáció centralizmusa véghez tudott vinni. A fasizmus ajánlata egy reakciós és monumentális modell volt, ami viszont csak halott szó maradt. Az egyes (a paraszti, a lumpenproletár, a munkás) kultúrák zavartalul igazodhattak saját réges régi modelljeikhez: az elnyomás annyiban merült ki, hogy megszerezze szóbeli csatlakozásukat. Ma, ellenkezőleg, a Centrum által követendőként felállított modellekhez csatlakozás totális és feltétel nélküli. Az ifazi kulturális modellek eltűntek. Az alávetés végbement. Megállapíthatjuk tehát, hogy a hedonisztikus ideológia „toleranciája” az emberiság történelmének legrosszabb elnyomó rendszerét valósítja meg. Hogyan gyakorolhatta ezen elnyomást? Két forradalmi, a polgári struktúrán belül inherens vátlozás által: az infrastruktúra és az információ rendszerének forradalma révén. PASOLINI, Pier Paolo, Acculturazione e acculturazione, in PASOLINI, Pier Paolo, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá, Milano, Mondadori Editore, 1999, 290-291.
[3] Az ebből (t.i. a fogyasztói társadalom kiépüléséből) eredő homologáció mindenkit érint: a népet és a polgárságot, a munkásokat és a lumpeproletárokat. A társadalmi környezet változott meg oly irányban, hogy minden a végletekig egyneműsödött. A mátrix, ami minden olaszt generál, immár ugyanaz.... Az emberek kulturálisan, pszichológiailag, és ami megdöbbentőbb, fizikailag is teljesen felcserélhetők. PASOLINI, Pier Paolo, Studi sulla rivoluzione antropologica in Italia, in Scritti corsari, in PASOLINI, Pier Paolo, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá, Milano, Mondadori Editore, 1999, 310.
[4] A deterritorializáció a domináns, gyarmatosító kultúra azon tevékenysége, amely során az alávetett (épp alávetés alatt álló) kultúra saját működését, identitását igyekszik felszámolni, illetve az alávetett közösség az igazodás, az alkalmazkodás kényszerétől vezetve maga is részt vesz e történésben, míg a reterritorializáció a felszámolt, vagy perifériára kényszerített formáció helyett felépülő új paradigma létrehozásának folyamatát jelöli. A két francia kutató kapitalizmus-kritika elméletét az 1972-ben megjelentett Anti-Oedipus című kötetben ismertette, hogy a későbbi munkásságuk során tovább árnyalták.
[5] Lásd például: YOUNG, Robert C., A gyarmatosítás és a vágy gépezete, in A posztmodern irodalomtudomány kialakulása,. Szöveggyűjtemény (szerk. BÓKAY Antal, VILCSEK Béla, SZAMOSI Gertrúd, SÁRI László), Budapest, Osiris, 2002.
[6] Az olaszok lelkesen elfogadtákaz új modellt, amelyet a televízió állított eléjük a jólétet hozó (vagy inkább a nyomort felszámoló) Termelés jegyében. Elfogadták, de vajon képesek-e meg is valósítani?
Nem. Vagy csak részben valósítják meg materiálisan, hogy annak karikatúrájává váljanak, vagy csak egészen kis mértékben valósítják meg, s ekként az áldozativá válnak. A frusztráció, vagy egyenesen a neurotikus szorongás, immár kollektív lelkiállapottá vált. Például a lumpenproletárok pár évvel ezelőttig tisztelték a kultúrát, s nem szégyenekztek saját tudatlanságuk miatt. Sőt, büszkék voltak saját népi, analfabéta modelljükre, amely viszont birtokában volt a valóság misztériumának. Egyfajta hetyke megvetéssel tekintettek „apuci fiacskáira”, a kispolgárokra, akiktől elkülönültek, még akkor is, amikor kénytelenek voltak kiszolgálni őket. Most, épp ellenkezőleg, szégyent kezdenek érezni tudatlanságuk felett: feladták saját kulturális modelljüket (a legfiatalabbak már nem is emlékeznek rá, teljesen elvesztették), az új, imitálni szándékozott modellnek már nem része az analfabétizmus, a bárdolatlanság. in PASOLINI, Pier Paolo, Studi sulla rivoluzione antropologica in Italia.
[7] Véget ért egy bizonyos polgárság története, a monopóliumok polgárságáé, a paleo-indusztriális polgárságé, és elkezdődött, meglehet még csak embrionális állapotban, épp hogy csak megfakadva, egy új polgárság élete, egy európai típusú és szintű polgárságé, egy neokapitalista polgárságé, egy technokrata polgárságé. Ez a polgárság az olasz társadalom történetében először immár nem mint domináns, hanem mint (Gramsci szavaival) hegemón osztály helyezi el magát. Először van a kezében akkora gazdasági és politikai hatalom, hogy a hegemón osztállyá teszi magát, tehát immár nem csak hatalmi és uralmi, hanem mint kulturális centrum is. PASOLINI, Pier Paolo, Marxismo e Cristianesimo, in PASOLINI, Pier Paolo, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá, Milano, Mondadori Editore, 1999, 790-791.
[8] Mindebben óriási a televízió felelőssége. Persze, nem mint technikai eszközé, hanem mint a hatalom eszköze, s mint hatalom maga is. Nem csupán egy olyan hely, amelyen át üzeneteket közvetít, hanem maga is üzeneteket létehozó központ. Az a hely, ahol konkretizálódik egy mentalitás, ami másként nem tudna testet ölteni. A televízióban ölt testet az új hatalom.” PASOLINI, Pier Paolo, Acculturazione e acculturazione, op. cit., pp. 293.
[9] A kérdéssel egy korábbi tanulmányomban részletesen foglalkoztam, PUSKÁS, István, Pasolini spettatore di televisione, in Media allo specchio (szerk: ZANGRILLI, Franco – DI IORIO, Eny), Caltanisetta-Roma, Sciascia Editore, 2014, 191-202.
