(Puskás István: Távoli világok, Debrecen, Printart Press, 2015, részlet) 

Pasolini életművének számos momentuma, produktuma nyíltan kínálja fel magát a posztkolonialitás immár tradicionálisnak, ‘ortodoxnak’ mondható olvasási módjai számára: többször és hangsúlyosan foglalkozott a Nyugat és a Harmadik Világ viszonyaival, ő maga töbször is hosszas utazásokat tett “Keleten”, Afrikában, Indiában, filmet forgatott, útleírást publikált, de újságcikkeiben, irodalmi szövegeiben is megjelennek ezen élményei, a Kelettel kapcsolatos kérdései, problémafelvetései. Ugyanakkor azért is lehet érdekes, tanulságos munkáinak áttekintése, mert nem csak a Nyugat-Kelet viszonyrendszert érintően, de az olasz társadalom és kultúra korabeli állapotainak, viszonyainak feltárása során is olyan meglátásokra jutott, amelyek a posztkolonialitás módszertanának tágabb horizonton való alkalmazásához is segíthetnek minket. Pontosítsunk: a Harmadik Világ (Kelet) és Nyugat viszonyrendszere és az Itálián belüli helyzet Pasolininél egyáltalán nem válnak el, ugyanannak a tünetegyüttesnek a részét képezik.

E kérdésről, annak legkülönfélébb aspektusairól Pasolini számos alkalommal, számos formában (játék- és dokumentumfilmben, interjúban, tárcában, regényben, drámában, versben) megnyilvánult, kijelenthetjük, életművének egyik leghangsúlyosabb motívumáról van szó, egy olyan motívumról, amely valamilyen módon más, őt alkotóként, gondolkodóként, politizáló értelmiségiként foglalkoztató témákhoz is szervesen illeszkedett, szorosan kötődött. E helyütt még arra sem teszünk kísérletet, hogy életművének, különféle állásfoglalásainak, megnyilatkozásainak igencsak sűrű szövésű hálóját akár csak felületesen is bemutassuk; először bemutatjuk Pasolini kultúrakritikai diskurzusának legfontosabb elemeit, majd az eddig követett gyakorlathoz is illeszkedve, egyetlen irodalmi szövegének, a Petrolio (Kőolaj) című regénynek néhány fejezetét fogjuk átolvasni.

Pasolini számára fiatalkorától egészen haláláig az egyik legfontosabb tájékozódási pont Antonio Gramsci filozófiája volt. Igazi mester-tanítvány viszony volt ez, a tisztelet és az örök polémia jegyében. Gramscihoz a marxizmuson keresztül vezett az útja 1948-49-ben:

Quando prima ho parlato delle mie letture di autori marxisti, il piú importante di tutti, anche dello stesso Marx, é stato Gramsci. Naturalmente, Marx mi é riuscito piuttosto difficile alla lettura, e a parte questo l’ho trovato alquanto distante da me per varie ragioni. Mentre, invece, le idee di Gramsci coincidevano con le mie;[1]

Gramscit más helyütt Marx édes, tüskés, Leopardis fiának nevezi[2]; Leopardi a gondolati, ideológiai rokonság, közösség mellett egy másik ponton erősíti a szálakat Pasolini és szárd marxista gondolkodó között. Mindhárman olyan alkotók, akik ilyen vagy olyan okból, de kivülállók voltak saját világukban, kirekesztettek, akik arra voltak ítélve, hogy a saját és a másik közötti távolság alapélményük legyen, s e helyzetben gondolkozzanak a világról, fogalmazzák meg tapasztalataikat. A távolság Pasolini esetében is (csakúgy mint Leopardi és Gramsci számára) poétikai determinációs tényező, eredete a kulturális-egzisztenciális, ontológiai idegenség tapasztalata. Számára ez a tapsztalat akkor született meg, amikor Friuliból Rómába költözött, s egy olyan közegben találta magát, amelyben idegenként mozgott.

I braccianti friulani, pur essendo più poveri di me economicamente ed intellettualmente, in fondo appartenevano al mio stesso mondo… Il rapporto fra un bracciante friulano e me era quasi come quelo tra fratello e fratello; … Ma nel caso del sottoproletariato romano mi trovavo davanti ad un mondo completamente diverso. Da una parte ne restai traumatizzato, proprio come un inglese puó restare tramutazzato venendo in Italia e trovandosi davanti a qualcosa di assolutamente inatteso; dall’altra, fui costretto a una diagnosi obiettiva.[3]

Kiemelendő az idézett helyből az angol utazó hasonlata, ami nyilvánvalóan a kolonialitás időszakának tapasztalatát ismétli meg (amint korábban láttuk, pont ez a szituáció artikulálta először Itáliában is a Másság-élményt), azzal a különbséggel, hogy Rómában Pasolini nem utazóként tartózkodott, soha nem tért vissza otthonos világába. Személyes Paradicsomából történt kiűzetése után (mert önszántából, de nem kényszerítő körülmények nélkül váltott lakhelyet) egész életében, ezt tudatosan fel is vállalva, meg is élve, világok közötti mezsgyéken tartózkodott. Ez a pozíció munkásságának egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb mozgatója, motiválója volt, hiszen a külső pozícióból vehette szemügyre figyelmének, érdeklődésének tárgyait. Ebben a pozícióban szerzett tapasztalataihoz járultak azon megfigyelései, amelyeket a marxizmusból, pontosabban a Gramscitól kapott keretek között értelmezett és gondolt tovább, azon keretek között, amelyek az Olaszországban s a világban a második világháború után zajló társadalmi-kulturális folyamatok feltárását-megértéséhez és artikulálásához nyújtottak eszközt. Ezen tevékenység nem csak alkotói választás volt, hanem a helyzetből (a közöttiségből, az idegenségből) eredő szükségszerűség, determináció is:

Per la prima volta mi gettai in un mondo socialmente del tutto diverso da quello cui ero abituato, che mi costrinse a essere obiettivo nei suoi confronti, mi costrinse di farne una diagnosi marxista.[4]

A marxista diskurzus keretei között Pasolini szituáltsága, s az ebből adódó lehetőség a megértésre a szubjektum-objektum relációban tudott artikulálódni, a modernitás én-ő dichotómiájában. Meglehet, Pasolini művészetének számos eleme a posztmodernnel rokonítható, azonban annak dekonstruktív, e dichotómiát felszámolni igyekvő gesztusai és eljárásainak hiánya viszont egyértelműen a modernitás episzteméjébe helyezi mind a figurát mind az által létrehozott életművet. Van egy hires fotográfia Pasoliniről, amikor egy római külvárosi grundon futbalozik az ottani fiúkkal. Ez a fotó is feltárja a fent megmutatott helyzetet: az öltönyös értelmiségi, aki nem csak életkora, hanem a testen viselt jegyek alapján jól beazonosíthatóan társadalmilag-kulturálisan is különbözik játékbeli társaitól. Közöttük van, de ki is tűnik a csoportból,. Más, Idegen itt. Az utcakölykök között van, de mégsem tartozik közéjük.

Ugyankkor a viselt ruházat, az öltöny elvezet minket egy másik olyan helyzethez, amelyben Pasolini kívülállása hasonlóképp alakul: mert számos megnyilatkozása árulkodik arról, hogy az olasz polgárság s annak értelmiségi csoportja közegében is hasonló volt a helyzete, azt sem érezte-tudta sajátjának. Sőt, amíg a római borgaták, külvárosok lumpenproletárjaiban[5] felismerte a rokonságot, azt egy olyan közegnek látta, amely bár idegen, de számára mégis közösként vállalható, a polgársággal szembeni idegenség, idegenkedés nem a pozícióból, hanem ennél mélyebbről fakadt:

Sociologicamente la mia posizione non è molto convenzionale, e in realtà non è neppure definibile. Ha una base emozionale che probabilmente nasce dalla fanciullezza e dal conflitto con mio padre e con l’insieme della società piccolo-borghese. Il mio odio per la borghesia non è documentabile né passibile di discussione. C’è e basta. Non è però condanna moralistica; è una condanna totale e senza indulgenze, maè basata sulla passione, non sul moralismo.[6]

Viszont az idegenkedés ellenére mégiscsak a polgárság volt az a közeg, amelyben íróként-rendezőként (provokátorként) élt és alkotott, de amelyben soha nem érezte tehát otthon magát. Az öltöny viselése leplezi le e viszonyt, hiszen az öltöny a nyugati (polgári) férfiideál, a virilitás testi megjelenítésének része. Pasolini nem “ismeri” az ‘in between’ helyzetet, sem a hibriditás jelenségét, ezeket a posztkolonialitás által alkalmazott fogalmakat a posztmodern tette artikulálhatóvá, de saját identitását szemlélve természetesen látja annak kettősségét, azt, amit ma talán a fenti fogalmakkal próbálhatnánk leírni, azaz, hogy a személyiség egyszerre több kultúrához is tartozik, illetve közöttük, mezsgyéjükön, metszésükben helyezkedik el, s magára vesz különféle kulturális diskurzusokból ki-és beemelt elemeket, amelyeket akár az új helyzetre applikálva át is értelmez. Pasolini számára e helyzet még különbözőségek egymástól jól elválasztható szembenállásában, vagy legalábbis egymásmellettiségében volt megragadható, elmondható, amint azt egy Italo Calvinóhoz intézett nyílt levélben is teszi:

Io so bene, caro Calvino, come si svolge la vita di un intellettuale. Lo so perché, in parte, è anche la mia vita. Letture, solitudini al laboratorio, cerchie di genere di pochi amici e molti conoscenti, tutti intellettuali e borghesi. Una vita di lavoro e sostanzialmente perbene. Ma io, come il dottor Hyde, ho un’altra vita. Nel vivere questa vita, devo rompere le barriere naturali (e innocenti) di classe. Sfondare le pareti dell’Italietta, e sospingermi quindi in un altro mondo: il mondo contatino, il mondo sottoproletario e il mondo operaio.[7]

Az a közeg tehát, amit más összefüggésekben, máshonnan sajátnak tekint, itt a Másik pozíciójába kerül, az ‘itt’ az az értelmiségi, polgári közeg – amikor egy itteni társsal, egy másik értelmiségivel beszél. Pasolini nem tudja, de pont úgy viselkedik, mint a posztkolonialitás által leírt hibrid figurák, akik mindig az adott helyzet szerint alakítják, pozícionálják, értelmezik és láttatják mobilis identitásukat. A Mr. Hyde – hasonlat adja vissza az identitás kettősségét, ami leginkább kulturális meghasadtságon alapul, ebben az értelemben a dr. Jekyll és Mr. Hyde párhuzam kicsit távolninak tűnhet, hiszen az identitás modernkori problematizálásának egyik első irodalmi megformálása máshonnan közelített, viszont Pasolini számára más példa, más összehasonlítási lehetőség még nemigen állt rendelkezésre. (Legalábbis olyan nem, ami egy nem akadémiai, hanem köznyelvi diskurzusban applikálható lett volna)

Az 1974-ben kelt levél azért is figyelemre méltó, mert egy másik mozgásban lévő pozíciót is leleplez: itt a Másik világ (a paraszti, lumpenproletár, munkás) mint létező kerül szóba, holott számos egyéb helyen, akárcsak pár sorral alább is, épp arról értekezik, hogy a fogyasztói társadalom, legalábbis hazájában, eltűntette ezeket a világokat:

È questo illimitato mondo contadino pre-nazionale e pre-industriale, sopravissuto fino a solo pochi anni fa, che io rimpiango (non per nulla dimoro di pù a lungo possibile, nei paesi del Terzo Mondo, dove essa sopravvive ancora, benché il Terzo Mondo stia anch’esso entrando nell’orbita del cosidetto Sviluppo).[8]

Ehhez a helyhez később még visszatérünk, amikor elérkezünk Pasolini és a Harmadik Világ kapcsolatához, ami pedig az olasz társadalom és kultúra elemezését illeti, a fenti mondat jó kiindulási pont is lehet, hiszen megragadja az olasz társadalomról Pasolini által alkotott kép egyik alapvető elemét, egy olyan elemet, amelyet Gramscitól ismert meg: Olaszország társadalmának és kultúrájának egy olyan értelmezését, amely a lokális szokszínűség és a hagyományos marxista társadalomfelfogás (osztályok) mellett egy másik rétegzést tételezett: a paraszti és a polgári világ kettőségére talált rá - ami nem csak osztály-jellegű, hanem antropológiai-kulturális megközelítés. E kettőség egymáshoz való viszonyát vizsgálta, ennek episztemologikussá formált keretében értelmezte az olasz társadalom és kultúra történéseit.

Pasolini átveszi Gramsci azon megállapítását, hogy a nemzet valójában a polgárság által kreált diskurzus, nem más mint ideológia, ami lehetővé teszi a domináns osztály számára a hatalom kiépítését és gyakorlását. Voltaképpen ezen kívül helyezkedik el az a paraszti világ, amely mint mondtuk, antropológiai-kulturális fogalom, s amely ezen értelmezésben magában foglalja mindazon csoportokat, amelyek egy bizonyos kulturális episztemét éltetnek (vagy mint láttuk, éltettek). A polgárság által teremtet modernitáson kívülálást jelzi például a nem nemzeti jelleg is (hiszen a nemzet a modernitás episzteméjének, domináns diskurzusainak egyik legfontosabb pillére). A nemzetek felettiség persze a marxizmus internacionalizmusából ered, de itt épp hogy nem a már létező nemzeti közösségek meghaladásának kísérletéről van szó, hanem épp hogy a nemzetek előtti állapotról, annak megőrződésről egy olyan helyzetben, ahol a domináns csoport (a modernitás polgársága) igyekezne a maga képére átformáni mindazokat a közösségeket, amelyek a nemzet alá rendelődnek, ám, Pasolini diskurzusában szerencsés módon ezen integrációs kísérlet a klasszikus modernitás legkülönbözőbb politikai rezsimjeiben is csak kitűzött cél maradt, a premodern közösségek túl tudtak élni.

L’universo contadino (cui appartengono le culture sottoproletarie urbane, e appunto fino a pochi anni fa, quelle delle minoranze operaie – ché erano vere e proprie minoranze, come in Russia nel ’17) è un universo trasnazionale: che addirittura non riconosce le nazioni. Esso è avanzo di una civiltá precedente (di un cumulo di civiltà precedente tutte molto analoghe fra loro), e la classe dominante (nazionalista) modellava tale avanzo secondo i propri interessi e propri fini politici (per un lucano – prenso De Martino – la nazione a lui estranea, è stato prima il Regno Borbonico, poi l’Italia piemontese, poi l’Italia fascista, poi l’Italia attuale: senza soluzione di continuità).[9]

Pasolini e paraszti világot tekintette saját identitása magjának, e kulturális közeg volt az otthona. Róma pedig azért lehetett élhető város a számára, mert ha csak darabjaiban is, de talákozhatott e világgal, ha át is kellett oda lépnie, de megközelíthető maradt, volt átjárás a saját (mostmár tudjuk, mit is értsünk ezen az ő esetében) világ és a másik között.

… i primi anni più imprtanti della mia vita sono “contadini”… Poi sono venuto ad abitare a Roma, e ho fatto dolorosamente le prime esperienze urbane, senza mai cessare a provare questa terribile nostalgia per la terra coltivata. D’altro canto, il sottoproletariato romano è costituito sulle “frange” contadine rimaste male integrate ai confine della città. Senza mai cessare di abitare a Roma, posso dire che ho vissuto fuori la città. Cosí questo affetto è diventato man mano ideologia, e sono giunto a viaggiare di frequentare nei paesi del Terzo Mondo e ad ammirarli con un amore di irriducibile contadino. … È stato come scrittore che mi son via via avvicinato a questo patrimonio della cultura popolare, non come scienziato.[10]

A fenti idézetben Pasolini, aki élete, munkássága során, mint láttuk nagyon is sokat törődött önmaga megértéséval, feltárásável, vagy ha tetszik, sokat dolgozott azon, hogy mind saját maga mind mások számára megkonstruálja, a konstruáltságon keresztül láthatóvá tegye Saját-ságát, egy olyan személyiség képét építi, amely számára tevékenységeinek, foglalatosságainak motivációi ideológiai meggyőződésig érnek (talán inkább világképet mondhatnánk, ha már az ideológiát politikai és egyéb hatalmi érdekek artikulására-kendőzésére alkalmazott diskurzusként értjük, nem Pasolinit, hanem a tudományos beszédmódot követve), ami viszont még mélyebbről, személyiségének, identitásának magjából ered. Éppen ezért nem tud tudósként-antropológusként, külső, objektív szemlélőként tekinteni a paraszti világra.

A személyiséggel mély szimbiózizban élő, egészen intim, közvetlen kapcsolat, illetve beszéd a modern tudomány diskurzusa segítségével nem tud létrejönni, hiszen a pozivista attitűd megkívánta objektivitás alapja az eltávolítás, eltávolodás létrehozása, explicitté tétele. Pasolininél viszont teljesen más a tét, hiszen a személyiség és a világ közötti integritás megtartása a cél, a személyiség védelme, megőrzése érdekében.

E tekintetben valóban helytálló lehet Pasolinit antimodernként definiálni[11], viszont a modernitás diskruzusának hátat fordítás nála nem posztmodern gesztus, a tét éppen hogy egy premodern állapothoz való visszatérés, illetve ezen állapot valamilyen módon megőrzése, felmutatása - annak elépülése, világból kikopása okán. Másrészt viszont Pasolini sem tud teljesen függetlenedni, kilépni saját episzteméjéből, amely át-meg átszövi szövegeit csakúgy, mint a dokumentált, s a dokumentumokban megképzett, abból rekonstruálható személyiséget, azaz az erős kritikai attidűd, az ellen-beszéd folyamatos működtetése nem lép kia modernitás világából, azáltal, hogy határozott értékválasztások konstituálják, s azáltal, hogy a távolság áthidalásának személyes szükségszerűségét ismétlik, mégiscsak a távolság meglétét tanusítják. A szavakban megrajzolt szmeélyiség törekszik az integritásra, egyfajta teljességre, a szubjektum és a külvilág közötti távolság felszámolására, valamiféle egység megtartására (helyreállítására), ám – hála az önelemzés réges régi nyugati hagyományának, amelyhez a huszadik században a pszichoanalízis egy új eszközt biztosított – e törekvés mögött épp az egység hiányának felismerése áll, amelyet az őszinteség, a vallomásosság nyugati paradigmáját követő Pasolini nem is igyekszik takarni.

Pasolini modern attitűdjét – melynek tétje tehát nem ideológiai (saját szóhasználatát most lecserélve sajátunkra), hanem sokkal inkább személyes - tehát nem a hatalomra irányuló érdek vezeti, hanem a személyiség integritásának megőrzése. Ami pedig úgyszintén valamiféle érdek, de ebben a retorikában ez az érdek őszintébb, s ezáltal hitelesebb(nek tekintett, tételezett), létrejön egy olyan érték-rend konstrukció, amelyre a cselekvések és intenciók felépülhetnek. Az aktív, harcos kritikai attitűd tétje ezen alap megszilárdítása (megtartása), a reá történő építkezés révén is – a kérdezés-megértés hermeneutikai köre nála is a modernitás értékképző tevékenységével egészül ki. E tekintetben – minden ellenkező retorikai fordulata mellett – a klasszikus modern tudományos diskrzust folytatja; meglehet magát nem tudósként, tevékenységét nem tudományos tevékenységként definiálja, mégis a XIX. század irodalmi naturalizmusának diskurzusa él tovább. (Még akkor is, ha később azt is igyekszünk látahatóvá tenni, hogy a fentiekből következően poétikája igyekszik eltávolodni a realizmus-naturalizmus poétikájától, pontosabban egy olyan sajtáos hibridet hoz létre, amelyben ezen diskurzus elemeit keverednek a premodern beszédmódokkal.)

[1] Az imént marxista olvasámányélményeiről beszéltem, közülük a legfontosabb, még Marxnál is fontosabb, Gramsci volt. Természetesen Marx meglehetősen nehéz olvasmánynak bizonyult, s ezen kívül is tőlem meglehetősen távolniak találtam, különféle okokból. Gramsci gondolatai viszont egybeestek az enyéimmel; PASOLINI, Pier Paolo, Il background pasoliniano, in Pasolini su Pasolini. Conversazioni con Jon Halliday, in Pier Paolo PASOLINI, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá, Mondadori Editore, Milano, 1999, 1295.

[2] Marx e il suo dolce, irto, leoardiano figlio, Gramsci” Marx és kedves, tüskés, Leopardis fia, Gramsci. PASOLINI, Pier Paolo, Intervista rilascita ad Alberto Arbasino, in Pier Paolo PASOLINI, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá, Milano, Mondadori Editore, 1999, 1573.

[3] A friulán napszámosok, noha szegényebbek voltak nálam mind anyagilag, mind intellektuálisan, igazából az én világomhoz tartoztak... A kapcsolat köztem és a friulán napszámos között testvéri kapcsolat volt... Ám a római lumpenproletaritáus esetében egy teljesen különböző világgal találtam magam szemben. Ez egyrészt traumatizált, pontosan úgy, ahogyan egy angolt, aki Olaszországba jőve valami teljesen váratlannal találja szemben magát; másrészt kénytelen voltam objektív diagnózist végezni. PASOLINI, Il backrground pasoliniano, op. cit., 1299.

[4] Először vetettem bele magam egy, korábbi tapasztalataimhoz képest, szociálisan teljesen különböző világba, ez arra kényszerített, hogy objektív legyek vele szemben, arra kényszerített, hogy marxista elemzést végezzek rajta. PASOLINI, ibid., 1299.

[5] A lumpenproletár, lumpenproletárság kifejezéssel fordítom a Pasolinél illetve az olasz nyelvben közkeletűen használt sottoproletario, sottoproletariato fogalmakat, ami elcsúszó fordítás, hiszen az olasz szavak semlegesebbek, a proletariátus alatt elheylezkedő társdalmi réteget , az ahhoz tartozót nevezik meg. Meglehet, az olaszban is tapadhattak hozzá negatív konnotációk, ám az inkább ítélet, értelmezés kérdése, magában a szóban nem jelenik meg, sőt például Pasolni ítélete, az általa neki tulajdonított jelentés, a csoportról alkotott vélemény teljes mértékben elfogadó, pozitív.  A magyarban viszont a szocialista diskurzusban elterjedt jelentése a fogalomnak: A proletanátus elzüllött, deklasszálódott (osztályából kihullott) alsó rétege és a hozzácsapódó minden más társ. csoportból lezüllött elemek megjelölése. Jellemzője, hogy a hasznos társ. munka és a forradalmi kűzdelem helyett, azok elől kitérve, inkább az alkoholba és más narkotikumokba menekül. A lumpenproletárok közül sokan, egyéni megoldásokat keresve eljutnak a bűnözés határára, így azután politikailag és emberileg könnyen manipulálhatóvá válnak, s gyakorta a szélsőjobboldal, a fasizmus tömegbázisát alkotják. In http://www.kislexikon.hu/lumpenproletar.html#ixzz3QUfFOaLD (elérés 2014. december 28-án)

[6] Szociológiai tekintetben pozícióm egyáltalán nem konvencionális, valójában nem is meghatározható. Érzelmi alapjai vannak, valószínűleg gyerekkoromra vezethető vissza, apámmal és a kispolgársággal való konfliktusomra. A polgárság iránt érzett gyűlöletem nem dokumentálható, szavakkal nem megragadható. Van és kész. Viszont nem is morális természetű ítélet ez; totális ítélet, kíméletlen, de a szenvedélyen alapul, nem a moralizáláson. PASOLINI, Pier Paolo, Intervista rilascita ad Alberto Arbasino, op. cit., 1298.

[7] Én tudom, kedves Calvino, hogyan folyik egy értelmiségi élete. Tudom, mert részben az én életem is. Olvasás, a dolgozószoba magánya, kevés barátból és sok ismerősből álló ismeretségi körök, mind értelmiségiek és polgárok. Munkával töltött, alapvetően jómódú élet. Ám nekem, akárcsak doktor Hyde-nak, van egy másik életem is. Ahhoz, hogy ezt élhessem, le kell rombolnom a teremészetes (és ártatlan) osztálykorlátokat. Áttörnöm a Kis Olaszország falait, átpréselni magamat egy másik világba: a paraszti világba, a lumpenprolatárok világába, a munkások világába. PASOLINI, Pier Paolo, Limitatezza della storia, in Scritti corsari, in PASOLINI, Pier Paolo, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá, Milano, Mondadori Editore, 1999, 320.

[8] Ez az a pre-nemzeti, pre-indusztriális paraszti világ, amit én visszasírok (nem véletlenül tartózkodom, amennyit csak lehet, a Harmadik Világ országaiban, ahol még létezik, noha maga a Harmadik Világ is az úgynevezett Fejlődés pályájára lép éppen). PASOLINI, ibid., 321.

[9] A paraszti univerzum (amelyhez hozzátartoztak a városi lumpenploretár kultúrák, és pár évvel ezelőttig, a munkásság kisebbségi csoportjai – mert igazi kisebbségek voltak, mint Oroszországban ’17-ben) egy transznacionális univerzum: még el sem ismeri a nemzetet. Egy korábbi civilizáció maradványa (vagy inkább egymáshoz nagyon hasonló korábbi civilizációk halmaza), és a domináns (nacionalista) osztály e maradványt saját érdekei és poltikai célja szerint alakította (egy lukániai számára –  De Martino jut eszembe – a számára idegen nemzet először a Bourbon Királyság volt, aztán a piemonti Olaszország, majd a fasiszta Olaszország, aztán a mai Olaszország: kontinuitás nélkül). PASOLINI, Pier Paolo, ibid., 320-321.

[10] ... életem első legfonotosabb évei „parasztiak” voltak.... Aztán Rómába jöttem lakni, és túlestem az első fájdalmas városi élményeken, anélkül, hogy valaha is megszűnt volna a megművelt föld iránti fájdalmas nosztalgiám. Másrészt viszont a római lumpenproletariátus a város szélén rosszul integárlódott paraszti „fürtökből” áll. Anélkül, hogy azóta valamikor is elköltöztem volna Rómából, elmondhatom, hogy a városon kívül éltem. Így ez a szeretet lassan-lassan ideológiává alakult, és eljutottam oda, hogy utazgassak a Harmadik Világ országaiban, s hogy szeressem őket örök parasztként... Íróként kerültem mind közelebb a népi kultúrához, nem tudósként. PASOLINI, Pier Paolo, Dal fascismo corrente... alle ceneri di Gramsci, in Il sogno del centauro, Incontri con Jean Duflot (1969-1975), in PASOLINI, Pier Paolo, Tutte le opere, Saggi sulla politica e sulla societá,  Milano, Mondadori Editore, 1999, 1417.

[11] Lásd például: POLICASTRO, Gilda, Pasolini anti-moderno: l’utopia negativa di Salò e Petrolio, in  http://www.italianisti.it/upload/userfiles/files/Policastro%20Gilda.pdf (elérés 2014. december 10-én), ahol is az antimodernitás a modernitás kritikáját jelenti, ugyanakkor akként próblunk majd érvelni, hogy az erős kritikai attitűd mellett, Pasolini nem lép ki a modernitás episztemologikus keretei közül – még akkor sem, ha például olyan episztemologikus fogalmakat utasít el, ítél meg negatívan, mint a haladás.