Sok szó esik mostanában a liberális és az illiberális államról, újra - a világjárvány miatt még élesebben - téma a szuverén ügye, s az eddig jobbára elvont filozófiai kérdésnek tűnő dolgok, mint a szükségállapot, a biopolitika, szó szerint húsbavágónak mutatkoznak. Aztán itt van, annyira itt, hogy benne élünk, a bennünk, értünk zajló háború az állam és egy születőben lévő új szuverén, a még neve sincs izé között, amit talán, jobb híján és bután, de most metaverzumnak nevezek.
Így és úgy, de lépten-nyomon muszáj szembesülnünk azzal, hogy bizony a világ, ahogy a fejünkben-szívünkben elrendeztük mi és az elődeink, épp a szemünk láttára változik meg, és mi ennek az örvénylésnek a kellős közepében pörgünk. Ki-ki a habitusa, a neveltetése, műveltsége, végzete, sorsa, őrangyala, démona által vezetve reagál erre, próbál valamilyen fogódzót találni, valamilyen viszonyt kialakítani, helyet találni, aktív részessé válni. Én is ezen kínlódom, naná, most is épp azt teszem.
Ezen kínlódások közepette én nem tudok szabadulni attól a gondolattól (legyen az bármekkora sekélyesség, ostobaság is), hogy valahogyan a nyugati értelmiség (köztük, mert ide sorolja magát, a magyar is), valahogyan el van tévedve (én is). Úgy jártunk mint Dante, csak a mi sötét vadonunk nem a kísértő bűnök vadona, nem a mi magunk egysszerre privát és mégis egyetemesen emberi veszedelmes, szörnyűségesen gyönyörű rengetege (na, ide azért még visszatérek), hanem inkább egy kísértetváros. Ezt a várost évszázadokkal ezelőtt kezdték emelni klasszikus modellek után, az ideális várost akarva megvalósítani, azt az ember építményt, amiben az ember mint egyén és társadalom elérheti a tökéletesség állapotát, ahol létrejöhet egy tökéletes, szép világ. Ezt várost nem csak kőből, fából és fémből, de tudományokból, művészetekből, na és törvényekből, hivatalokból, mindenféle praxisokból építette és építi az ember, és azt gondolja, ez az élete értelme, sőt, ez maga az élete.
Azt hisszük, hogy - legyünk bármilyen kritikusai is - de a modern állam az egyedüli közeg, amiben az életünk élhető, és az a felelősségünk, hogy ezt a teret működtessük, szebbé-jobbá tegyük. De nem tudok szabadulni attól a furcsa érzéstől, hogy valójában egy kísértethez ragaszkodunk, hogy szellemvárosban bolyongunk. Nem egy olyan helyben, amit elhagyták lakói, hanem ami igazából soha nem is létezett. Nem egy poszthumán kísértet tehát, nem is egy frissen épült pokol, ami nem más, mint egy hatalmas bevásárlóközpont, ami magába foglal már minden egyebet, hanem úgy, ahogy van, egy illúzió. Egy évszázadok óta milliók által épített Álom arról, hogy az emberi élet értelme magasztos, fentebb célok és eszmék valóra váltása, álom arról, hogy az emberiség így vagy úgy, de halad egy valamilyen tökéletesség felé, még ha az a mondjuk a posztmodern mindent relativizáló végtelen hálózata is.
De mi van, ha ez az egész csak arra van, hogy megfeledkeztessen bennünket arról, hogy valójában mik is vagyunk?
Akkortájt, mikor ez a város épülni kezdett, mintha még meglett volna az a tudás, ami erre emlékeztetett. Na, ez volt Dante sűrű vadona. És erről írt Hobbes is a Leviathánban, de még Rousseau is a Társadalmi szerződésben. Hogy az ember igazából egy önző, hatalomra, másik feletti uralomra törő lény, hogy ember embernek farkasa, és az államra, azaz erre a bizonyos Tökéletes Városra, azért van szükség, hogy az ember nevű fenevadat féken tartsuk. Az állam tehát nem egy önmagáért való, vagy inkább nem egy mindent kitöltő, belakó abszolútum, hanem egy magas fal, amibe azért zárja magát az ember, hogy kívül tartsa a Szörnyet. Tudomást nem venni róla nem lehet, de akkor már megpróbáljuk száműzni a pszichiátriai rendelő rezervátumába, ahol a rácsokon át gyógyteákkal és pirulákkal itatjuk-etetjük.
Azóta aztán minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megfeledkezzünk erről, hogy elhiggyük, az ember nem önző, hogy nem hatalomra, a másik uralására tör mindig is. Amikor a világháború, a holokauszt, a délszláv háború, Ruanda és mennyi minden egyéb szörnyűségről beszélünk, emlékművek és emléknapok biztonságába zárjuk a bestiát, szörnyeket alkotunk azokból az emberekből, akik mindezeket elkövették, kivetjük őket magunk közül, mintha azok nem emberek volnának - vagyis inkább, mintha bennünk nem ugyanúgy ott lakoznának ugyanazok a szörnyek. Erkölcsi, morális trónokat emelünk a biztonságos jólét magasában, IKEA fotelből mondunk ítéletet, abban a reményben, hogy nem kell szembenéznünk azzal, hogy mi is ugyanolyan szörnyetegek vagyunk, vagy másképp, hogy azok a szörnyek is ugyanolyan emberek, mint mi. Hogy e kettő ugyanaz az egyetlen lény. Borzalmas és lenyűgöző.
(Milyen jó könyv Nicola Lagioa új regénye, az Élők városa! Épp ezzel próbál valamit kezdeni, kialakítani valami más viszonyt, kétkedni és kérdezni. Emberré tenni a szörnyeket.)
Félreértés ne essék, nem kívánom én ennek az Álomvárosnak a pusztulását, jól érzem én idebent magam, mindössze azon próbálkozom, hogy kilássak belőle, hogy ne feledjem, mi is van odakint. Nem ökotudatosság ez, nem poszthumanizmus széplelkűsége vezet, amit valami épp a régmúltból örökölt ideák kísértése diktál, valami lelkiismeretfurdalás, meg valami furcsa sejtelem, hogy az ember nem csak ennyi, nem csak ennek a városnak a lakója, munkása, ura és szolgálója, hanem valami nagyobb, még komplikáltabb rendszernek is a része, aminek nem hogy nem lehet az ura, de még igazából a pásztora sem, vagy maximum annyi. Ott kísért hát másokban is az a nyugtalanító sejtelem, hogy ez a város nem minden, hogy nem csak polgárok vagyunk, nem csak szellem és érzelem, de hús és vér is.
Csak bennem meg ott kísért az a sejtelem is, hogy odakint (ami igazából idebent), Leviathánon túl a farkas lakozik. nem hagy nyugodni, hogy a társadalmitól megcsupaszított élet, a "tiszta élet", ahogy Agamben hívja, a 'bestiális élet' is (ezt a fogalmat most találtam ki), ami nem csak annyi, hogy nem hord ruhát, nem vágat frizurát, nem csak izom és ideg és csont, de a másik birtoklására irányuló, önző, csillapíthatatlan vágy is.
És, hogy minderről miért pont itt morfondírozom? Mert mindezt nem csak Hobbes-től, de Pasolinitől is tanultam, ők tehetnek arról, hogy ilyesmik kísértenek - majdnem mondhatnám, hogy ők az én Morpheusaim, de csak majdnem. Hogy mi van a Leviathán és a Mátrix dolgában, az nem ennek a blognak a témája.
