(foto Puskás István)
Részlet a Kalligram kiadónál megjelent Olajból (pp. 358-364):
Kevéssel a Tiburtina előtt a ködfátyol hirtelen szertefoszlott, a világ pedig kristálytisztán tűnt elő újra, akárha egy fürdőmedencéből emelkedett volna ki. A bérházak éles, határozott kontúrokat rajzoltak a töredezett aszfalt fölé. A zárva tartó újságosbódék, az üzletek leeresztett rolói, az építkezések fakupacai, bakjai a jelenések egyértelműségével és határozottságával tűntek elő. Az autó elérte a Tiburtinát, majd nyílegyenesen ne- kilódult, gyorsan maga mögött hagyva a várost.
A hátsó ablakokon át látni lehetett Carmelo alakját, szinte mereven ült fehér ballonjában, míg a másik kettő körvonalai az első üléseket töltötték ki. Mindhárman hallgattak, mozdulatlan testeiket valami áthatolhatatlan jelentés töltötte ki.
Egy megnyúzott domb alatt, melynek oldalából jókora da- rabokat vágtak ki az ide települt műhelyek számára, s amelyek körvonalain túl újabb sötéten kanyargó bérház-falak tűntek fel, a jármű elhagyta a Tiburtinát, majd egy keresztútra kanyarodott. Két oldalt jókora telkek frissen bontott házak egyformára gyalult maradványaival. Pár faldarab állt már csak, a törmelék között mészfoltok fehérlettek, meg pár vécécsésze. Kissé odébb újra házak tűntek fel, még egyben voltak, de ezek is teljesen egyformák; az út picit emelkedett, majd rögtön a lejtő következett, aztán balra kanyarodott a lerombolt külvárosi negyed megmaradt házai közé, hogy újra egy közúthoz érjen. Az út gyógyfüvekkel beültetett, megművelt mezők mentén haladt, melyeken itt-ott magukra hagyott, öreg fák álltak. Gázgyár emelkedett ki a tájból, makulátlan tisztán fénylett, körülötte hatalmas távvezeték-oszlopok. A távolban, egy másfajta csöndben remegő aprócska fénypontokkal pettyezve, az Appeninek előhegyei emelkedtek, tiszta sötétjük az ég tiszta sötétje előtt rajzolódott ki. Az autó jobbra fordult, aztán, egy vasútvonal fölött átívelő hidacska után, ami az illatos vadnövényekkel sűrűn benőtt vágat két partját kötötte össze, megint balra kanyarodott, a távoli hegyek felé tartva. Később újra elérték a várost, egy teljesen kihalt negyeden hajtottak át, egymás hegyén-hátán sorjázó, szegény bérházak és sötétbe vesző mezőkön zajló építkezések káoszába futó keresztutcák között.
A negyed szélén – ismét a hegyek felé vivő egyik szűk, hajdani konzuli úton – egy kutya rontott a járműre, egy apró termetű jószág, magányosan lődörgött errefelé, talán hogy az életet reprezentálja. Azt hitte, ellenséges erőkre talált, így hát támadott, s magamagát borzasztóan komolyan véve ugatott hozzá. Még akkor is csaholt egy darabig, amikor az autó már messze járt, bár a hosszas koplalás miatt alig bírta szusszal; vakkantott még párat, aztán elhallgatott, s hamarosan megnyugodott. Nem az autó volt az oka, hogy e derűs éjszakán kóborolni indult, volt valami más, ami miatt elveszett az élet normális ritmusa, de persze nem tudta, mi az, csak az ősi, titokzatos langymeleget ismerte fel.
A Ciociaria balszerencsés dombjai felé tartó konzuli út a körgyűrű egy nemrég elkészült, rövid, csonka szakaszába, egy mély földfalak közé szorított, kétszer kétsávos útba torkollott. Rákanyarodva az autó jóval nagyobb sebességre váltott. A dobozba zárt sztráda egy rövid kaptató után felért a hegyek lábáig emelkedő síkságra, vöröses fénycsoportok pislákoltak rajta az újra feltűnt, leszállóban lévő hold alatt. Itt már töltésen haladt a pálya, melynek tövében a hold fehér – és egy falusi ünnephez hasonlóan vakító – fénye egy használtautó lerakatot fedett fel; a telep közepén egy barakk állt, melyből a holdénál fehérebb, erősebb fény sugárzott az ürességbe és a csöndbe; az épületet körülölelő aszfaltozott térségen, a telepet elkerítő magas drót- kerítésen belül Fiatok, Alfa Romeók, Volkswagenek, Citroënek, BMW-k hosszú, csillogó sorai. A barakkot alig lehetett észre- venni a semmicske fényben, a járművek rendezett káoszában. A lerakat mellett kis Shell-töltőállomás, mely sárgás fénnyel járult hozzá a hegyaljai síkságon tovavesző autópálya és az ég holdtalan szelete alatt tolongó, meszeletlen, szürke házacskák sűrű bokra által közrezárt terület ünnepi díszkivilágításához.
Az autó lassított, nagy vagányul rükvercbe kapcsolt ott, ahol ezt nem tehette volna, s lehajtott a sztrádáról. A forgalmi irány- nyal szemben, azaz a felhajtón, hagyta el a pályát, hogy egy újabb szűk, konzuli útra térjen, talán a Casilinára.
Így határozott az autóba zárt három alak közös akarata, hátuk és nyakuk kifejezéstelen, kemény burkában, ahogy feltehetőleg természetük is ugyanezt diktálta. A jármű leparkolt a töltőállomás kútja előtt. A kezelő kis üvegkalitkájában kuksolt. Most előjött. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Éjszakai kuncsaftjai – rajta kívül az egyedüli virrasztók, az egye- düli élőlények – tiltott manőverét nyilván teljesen normálisnak találta. Némán a kúthoz baktatott, s kiszolgálta őket, világos szeme vaksin bámulta az apró számok pörgését az xxx-en; egy koldus tekintetével figyelmesen vizslatta a számokat. Az- tán szerényen az autó ablakához lépett, zsebre vágta a pénzt, amit egy nagy, szőrös, türelmetlen és fölényes marok nyújtott át neki. Kezét sapkájához emelve tisztelgett, mozdulatlanul állva kísérte tekintetével a jármű indulását, sovány parasztteste elidőzött még kicsit a fénykörben, a hideg, nedves éjszakában. A napnak ez az órája számára nem sok jelentőséggel bírt: mi- közben a három bűzös ezerlírás bankjegyet aprólékos gonddal a pecsétes tárcájába süllyesztette, tekintete egykedvű, választ nem váró érdeklődéssel követte a körgyűrűre felhajtó autót. Mintha ítéletet motyogott volna maga elé erről az éjszakáról – ítéletet, amelynek sem negatív, sem pedig pozitív töltete nem volt –, amikor műszakba állott. Fakókék szemei, hosszú, szőke szakálla arról árulkodtak, hogy fárasztó napot tudhatott már maga mögött.
Carmelo továbbra is egyenes, fehér vállal ült a hátsó ülésen, hagyta, hogy az autó vigye; viselkedéséből nem derült ki, tudja-e, merre tartanak, hogy előrelátott, a fiatalember életének ré- szét képező utazásról van-e szó, vagy netán – ünnepélyesen és kiszámíthatatlanul – a végzete teljesedik épp be. Lassú – a ballon fehérje miatt szikrázó – gesztusaiból arra lehetett következtetni, hogy dohányzik, gondolataiba merülve, vaskos ujjai közt a cigaretta még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek tűnt.
A dombok alatt húzódó síkság végén egy újabb csomópont tűnt fel, ezúttal szinte díszletszerű kanyarokkal a halálához közeledő hold alatt. Terebélyes gömbakác- és bodzabokrok, tölgyek – a mozdulatlan fényben leveleiket egyenként szemre lehetett venni, mintha faragva volnának – nőttek a környező füves területeken, közöttük hatalmas romok, tornyok és vízvezetékek maradványai álltak. A most elért konzuli út fontosabb és szélesebb is volt az előzőeknél. Hosszú hanyatlás fenségességét árasztotta a táj, melyet egyedül a pimaszul friss, szinte érzéki növényzet és az abból bőségesen áradó szagok éltek csak túl, például a hárs szinte obszcén illata (annak ellenére, hogy tél kellős közepe volt!). A langymeleg fenyegetőn lapult meg az immár kevésbé elhagyatott, távolról sem proletár vidéken, és éreztette, hogy itt is – ahol úgy tűnt, hogy az emberi értelem és az ön- maga lassú felfalására szerveződött civilizáció uralkodik – ő az igazi realitás: decemberi tavasz, abszurdan korai május. Meg az emberek, a munkások álmatlan álma e falvakban, e házakban.
Vagy tizenkét kilométer múlva egy kisebb út ágazott le jobbra, s veszett el a még mindig levelekkel tömött sövények között.
Egy sor hosszú kanyar után a szűk út egy másik hasonlóba torkollott, bár ez kicsit szélesebb és egyenesebb volt, mígnem teljesen ki nem nyújtózott, s akár a nyíl, egy távoli, az útra merőleges épületcsoport felé tartott, ahol alacsony, fehér házacskák sorakoztak, alig néhány emeletes ház vegyült közéjük, azok is többnyire épülőfélben voltak. A levegő, ha lehet így mondani, még nyugodtabb volt, a csönd is mélyebb. A langymeleg is erősebb lett, szinte nyáresti.
A település közelebbről egyetlen hatalmas munkaterületnek tűnt, a kész házakon is alig volt vakolat, teljesen esetlegesen sorakoztak, előttük nyomorúságos, alacsony kőkerítések vagy gyanakvó, de hasonlóan nyomorúságos, kapuk. Mindenütt építkezések, az apró kertek elhanyagoltak, jó ha egy-egy satnya kis pínea árválkodott bennük; erkélyek és balkonok ezreinek sora, mögöttük vak redőnyök. Sehol egy száradó, tiszta ruha. Az épületek előtt csak elvétve parkolt egy-egy autó. Aztán ét- termek és bárok következtek, mind hermetikusan lezárva, oly- kor-olykor pacuha nádtető törte meg a képet. A járdák vagy döngölt földből voltak, vagy frissen aszfaltozottak ugyan, de máris töredezettek-repedezettek. A házakból nem szűrődött ki világosság. Erős fényű utcai lámpák tárták fel a negyed nyomorúságát; nem szegény emberek lakták, mégis úgy nézett ki, mint egy kiürített tábor fényes fából készült ajtókkal-ablakokkal, mészfehér falakkal.
Nemsokára feltűnt egy körforgalom, mögötte pedig a ten- ger. Fakó, iszapos, szürke és mozdulatlan volt, akár egy tó. Fö- lötte a sötét és végtelen ég tárulkozott ki. A levegő rendkívüli tisztasága tovatűnt, s ha nem is köd, de pára fátyla ereszkedett mindenre.
A körforgalom előtt, ahol az autó leparkolt – nem szállt ki senki – három épület állt vigyázban, és egy éjszakai biztonsági őr érkezett a robogóján. A sarkon, a járdasziget mellett állt meg, egy bár előtt, a motort nem állította le, és a roló körül kezdett matatni, csöndben, hátat fordítva a világnak. Jó darabig elidőzött ott, aztán a következő rolóhoz indult, a körforgalom mentén található üzletek előtt ugyanis tágas árkádsorok húzódtak. Léptei visszhangoztak az éj nyugodt, fátylas, határokat nem ismerő langymelegében. Aztán megint leszállt a csönd. A következő üzletnél is tett-vett egy ideig, görnyedten, türelmesen, majd hirtelen előtörő határozottsággal, de továbbra is igen lassan, a hűségesen várakozó robogó felé fordult. Az árkádok árnyékából kilépve láthatóvá vált kerek, családfői ábrázata, régi divat szerint felfésült haja, és dús, még fekete szakálla. Nem nézett körbe, az autóra ügyet sem vetett. Megragadta a kormányt, és súlyos családfői lábát megemelve a nyeregbe telepedett, kényelmesen elhelyezkedett, akár egy karosszékben; a világ dolgaival mit sem törődve, elmélázva folytatta útját durrogó-pufogó motorján, melynek zaja kisvártatva el is halt.
A körforgalom túloldalán az autó is újra mozgásba lendült. Az épületek megritkultak, s ha lehet, még nyomorúságosabbak, még rendetlenebbek lettek. Egyre gyakrabban tűntek fel léckerítések és nádfedelű autóparkolók. A házcsoportok között egyre többször mutatta magát a tenger is, mígnem egy bűzlő csatornán átívelő kis híd után végleg eltűntek az épületek; csak a csupasz part maradt, akár egy száraz hulladékkal teli, hatalmas szeméttelep.
Az autó leparkolt egy xxx bokor előtt; a három utas, mint- ha csak könnyíteni akarna magán, kiszállt, s lustán becsapta az ajtókat, majd eltűnt a bokor mögött, a két férfi két szélen, Carmelo pedig középen haladt.
A tenger csak látszólag volt dermedt. Valójában folyama- tos mozgásban volt a feketéllő szemét között, ahogy mindig teszi, monoton görögve, hullám hullám hátán; a közönyösen alázúduló habok, fenséges eleganciájú tarajuk akár egy jelenés, mely túlságosan rövid időre tűnik csak fel az ember mocska és a világ szomorúsága felett. A tenger szakadatlan csobbanásai finom, fehér páraoszlopot emeltek a tajték felé, amely, akár egy kísértet, lebegett a part teljes hosszát megülő ködfátyolban. Talán nem is éjszaka volt már, hajnalodott, ebből eredt a természetellenes fehér derengés.
