Pier Paolo Pasolini

Levél Alberto Moraviához

2015. október 08. 16:16 - Puskás István

 

 

pasomora1.jpgpasomora3.jpg

Kedves Alberto,

azért küldöm e kéziratot, hogy a tanácsod kérjem. Egy regényről van szó, de nem olyanról, amilyenek az igazi regények. A nyelvezete inkább az értekező prózáé, az újságírásé, a recenzióké, magánleveleké vagy a költeményeké; kevés olyan részlet van, amit elbeszélő prózának nevezhetünk, azok pedig annyira lecsupaszítottak ("de térjünk a tényekre", "Carlo sétált..." stb., egyébként van ilyen értelmű idézet is "Il voyagea...) , hogy stílusuk sokkal inkább hasonlít a filmnovelláéra vagy a forgatókönyvére, mint a klasszikus regényére; olyan "valóságos" narratív részek ezek, melyek a regény hivatottak megidézni.

A regényben az elbeszélő általában nincs jelen, átadja helyét annak a konvencionális figurának, aki egyedül alakíthat ki valós kapcsolatot az olvasóval. Pont azért valóságos, mert konvencionális. Az is igaz, hogy az írás világán túl - vagy ha akarod, az írott lapon és annak szerkesztettségén túl - a regény valódi főszereplője az olvasó.

Nos, én ezeken az oldalakon nem konvencionálisan, hanem közvetlenül fordulok az olvasóhoz. Ez azt jelenti, hogy a regényemből nem hoztam létre egy "tárgyat", "formát", nem engedelmeskedtem azon nyelv törvényeinek, amely biztosította volna a távolságot köztem és az olvasó között, mely által szinte egyenesen felszámolnám magam, vagy nagylelkűen megtagadnám magam azáltal, hogy alázatosan a többi elbeszélőhöz hasonló gúnyába bújnék. Nem, én mint én én magamként szóltam az olvasóhoz, hús vér személyként, ahogy neked írom most ezt a levelet, vagy ahogy sokszor olasz nyelvű költeményeimet írtam. A regényt nem csak az olvasó, de saját magam számára is tárggyá alakítottam, amit magam és az olvasó közé helyeztem, s együtt gondolkodtam róla (ahogy magunkban szoktuk, amikor írunk).

Most pedig (és épp ezért írok neked) kész lennék átírni az egészet, méghozzá úgy, hogy tárgyiasítanám; tehát eltűnnék belőle mint valós szerző, s a konvencionális elbeszélő bőrébe bújnék (ami sokkal valóságosabb a valóságosnál). Megtehetném. Megvan hozzá a képességem, birtoklom a retorika mesterségét, s van kellő türelmem is (meglehet, nem végtelen már, mint fiatal korban); ismétlem, képes lennék megcsinálni. Ám ha megtenném, csak egy út nyílna előttem: a regényt kellene életre keltenem. Nem tudnék mást tenni, mint végigmenni azon az úton, melyen magától érthetődően elindultam. Mindaz, ami ebben a regényben regényes, annyiban az, hogy megidézi a regényt. Ha tehát megformálnám azt, ami most csak lehetőség, tehát ha kidolgoznám azt az írásmódot, ami ebből a történetből tárgyat formál, elbeszélő gépezetet, mely az olvasó képzeletében önállóan működik, mindenképp el kellene fogadnom a konvencionalitást, ami valójában nem más, mint játék. Nekem nincs már kedvem játszani (igazán játszani, teljes szívvel-lélekkel, azaz a a legnagyobb komolysággal beszállva), ezért döntöttem a végül alkalmazott elbeszélési mód mellett. A következőben kérem hát a tanácsodat: az, amit megírtam elégséges ahhoz, hogy méltóképp és költőien elmondjam azt, amit el akartam mondani? Vagy mindenképp szükséges volna újraírni az egészet egy más regiszterben, megalkotva azt a csodálatos illúziót, hogy a történet megáll a maga lábán, méghozzá abban az időben, ami  - minden olvasó számára - a megélt élet ideje, és múlttá válva változatlan maradi igazi valósággá minősítve az egyszerűen csak természetesek?

Jó volna, ha tanácsod megfogalmazásakor számolnál azzal, hogy a regény főhőse az, aki, s azon túl, hogy vannak analógiák az ő története és az enyém, a miénk között, - hasonlóságok a környezetben, a pszichológiában, ezek viszont nem többek egzisztenciális buroknál, melyek arra jók, hogy konkréttá tegyék a belső történéseket -, hősöm számomra visszataszító alak. Életem hosszú szakaszát töltöttem el a társaságában, meglehetősen nehezen menne elölről kezdeni az egészet, mert az új szakasz valószínűleg még hosszabbra nyúlna.

Nyilván megtenném, de ahhoz feltétlen szükségesnek kellene lennie. Ez a regény már nem olyan fontos nekem (nem úgy, mint fiatalkorban,amikor a regény- és versírás nagyon is az), ez nem kiáltvány: "Hé, emberek, itt vagyok, létezem!", sokkal inkább egy végrendelet preambuluma, ami arra hivatott, hogy megmutassa azt a kevéske tudást, amit a világról összekapartam, és teljesen más, mint amit vártak tőlem.

Barátod,

Pier Paolo

 

Szólj hozzá!
Címkék: Moravia

A bejegyzés trackback címe:

https://pasolini.blog.hu/api/trackback/id/tr847950258

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása