Pier Paolo Pasolini

Pasolini nyelv-kritikája

2016. február 23. 21:41 - Puskás István

(Puskás István, Távoli világok, Printart press, Debrecen, 2015, részlet)

 

A költő, író, a világot, s ebben magát ezen attitűdből (tehát nem “tudósként”, hanem “poétaként”) szemlélő, értelmező és artikuláló Pasolini azon elgondolásaira is érdemes kitérnünk, amelyek a társadalmi, kulturális változások nyelvet érintő következményeire vonatkoznak. E tekintetben ismét Antoni Gramsci jelenti a kiindulási pontot, aki szerint az olasz irodalmi nyelv és köznyelv nem igazi nemzeti nyelv, hiszen, csakúgy mint a nemzet és a nemzetállam ideológiája maga, valójában az északi polgárság által életre hívott, a domináns pozíciónak köszönhetően terjesztett és fenntartott konstrukció, épp a saját dominancia, a társadalmi vezető szerep biztosításának eszközeként működő mesterséges nyelv.

La lingua italiana, essendo di orogine letteraria, ed essendo stata poi adoperata dalla borghesia nel momento dell’unificazione italiana, non è diventata mai una lingua nazionale; è sempre restata lingua pseudo-nazionale. Praticamente è stata la lingua della classe borghese dominante.[1]

Pasolini e gondolatot remekül tudja illeszteni a fogyasztói civililizáció születésének s másik oldalról a premodern, prenemzeti civililizáció felászmolásának fent ismertetett narratívájába, amely változás egyik emblematikus eleme épp a saját nyelv elvesztése, s a domináns kultúra nyelvi modelljéhez igazodás. A saját nyelv elgondolása csak tovább erősíti a valósággal való közvetlen kapcsolat elvesztésének tematizálását, a hasadás, a távolság még nyilvánvalóbbá válásának artikulálását. Mindjárt látjuk, ezen értelmezés-konstrukcióban a nyelv elveszti a világgal való egységét, azt a képességét, hogy magában hordja a világot, s puszta komunikációs eszközzé redukálódik. Pasolini ezen meglátása megint csak parallel a nyugati kultúra változásait megérteni próbáló vele kortárs filozófiai diskurzussal, amely a változás megindulásának idejét a modern tudomány, a racionalizmus születésének idejére teszi, az állam, a társadalom életében beálló változásokkal egy időben, a kora újkorban, azaz a XVII-XVIII. században detektálja. Pasolini eddig nem megy vissza az időben, őt az eredettörténet nem érdekli, a jelent, saját korát próbálja megérteni, számunkra viszont az ő megértését segítheti, ha mind a filozófiai diskurzus, mind a szélesebb időhorizont kontextusába illesztjük meglátásait. A nyelvvel kapcsolatos új (moderitás-beli) elgondolások, értelemzések azt immár nem a dolgok és az igazság lakhelyeként, hanem a ráció által megragadott, megtapasztalt igazságok egyik, koréntsem legtökéletesebb eszközeként tekintik[2]. Pasolini a korábban már idézett, Italo Calvinóhoz intézett nyílt levélben például ekként foglalja össze elgondolásait (s illeszti a nyelvvel kapcsolatos változásokat a tüntetegyüttes kontextusába):

La conformazione a tale modello si ha prima di tutto nel vissuto, nell’esistenziale: e quindi nel corpo e nel comportamento. È qui che si vivono i valori, non ancora espresso, della nuova cultura della civiltà dei consumi, cioè del nuovo e del più repressivo totatlitarismo che si sia mai visto. Dal punto di vista del linguaggio verbale, si ha la riduzione di tutta la lingua a lingua comunicativa, con un enorme impoverimento dell’espressività. I dialetti (gli idiomi materni!) sonon allontanati nel tempo e nello spazio … Là dove si parlano ancora, essi hanno totalmente perso ogni loro potenzialità inventiva. Nessun ragazzo delle borgate romane sarebbe più in grado, per esempio, di capire il gergo dei miei romanzi di diceci-quindici anni fa: e, l’ironia della sorte!, sarebbe costretto a consultare l’annesso glossario come un buon Borghese del Nord![3]

A fenti megállapítások az alávetett társadalmi csoprtok körben bekövetkezett változást taglalják, ám, amint láttuk, Pasolini a polgárság átalakulását is detektálta, a polgárság nyelvhez való viszonya, illetve az általa használt pszeudo nemzeti nyelv is átalakult az új helyezetben. Az író számára ennek tétje nemcsak társadalmi-kulturális, hanem poétikai-eszétitkai is, hiszen az irodalom nyelvét is érinti. A változás analóg a kultúrában bekövetkező változásokkal, a homologációval, annak részét képezi.

… per la prima volta la lingua italiana comincia a configurarsi come lingua nazionale, perché per la prima volta un linguaggio, che è nella pratica è linguaggio tecnoratico, riesce a dare alle stratificazioni linguistiche italiane una certa unificazione, riesce a omologarle e a modificarle nell’intimo. Tutti i vari linguaggi, il linguaggio della letteratura, il linguaggio della televisione, il linguaggio del giornalismo, il linguaggio della pubblicità, il linguaggio franco e strumentale che usiamo ogni giorno, ecc. tutti questi linguaggi vengono omologati dalla ondata del tecnicismo che provviene da questa classe egemonica che comincia a porsi come tale in Italia, in quanto tecnocrazia. Non soltanto vengono omologati da questo unico spirito tecnistico, ma vengono modificati internamente. [4]

A homologizáció révén létrejövő nyelvi egységesülés itt természetesen nem kap pozitív értelmezést, nem a modern nemzeti egység ideológiája felől tekintve kerül szóba. Pasolini nemigen reflektál a klasszikus modernitás nemzet-ideológiájára, megnyilatkozásaiban nem reflektál rá, amiből arra következtethetünk, hogy a nemzet közössége számára evidencia, a különbözőségek általa pozitívnak tételezett világa a nemzet fogalmán belül jól elfér. Az általa megkonstruált narratíva e tekintetben ironikussá válik, hiszen egy olyan nyelv válik a közösség nyelvévé, amely ugyanakkor a korábbi változatok erejét nélkülözi.

Mint korábban láttuk, e nyelv-tézis szerint a homologizáló hatással bíró, strumentális, kreatív erejét elvesztő, csak kommunikációs eszközként működő nemzetivé váló nyelv irodalmi eredetű. A változás ezen aspektust is érinti, hiszen az irodalmi nyelv is a technokrata nyelv uralma alá kerül. Pedig az irodalmi nyelvnek egyik legfontosabb jellemzője, hogy – Pasolini szavaival – expresszív és inventív, és nem egyszerűen kommunikatív. Talán úgy fejthetjük meg e szembeállítást, hogy míg a dominánssá váló nyelvhasználat eszközként tekint a nyelvre, addig a nyelv korábbi állapota, illetve az irodalmi nyelv a valósággal teremtő kapcsolatban volt: nem közvetítette, hanem létre hozta, artikulálta, formát, struktúrát adott neki.

Pályája korábbi szakaszában, a fiatalkori, friulán nyelvű költemények s az elsőkként publikált (épp az iménti idézetben felemlegetett) regények regionálisan, kulturálisan lokális, partikuláris nyelvváltozatokat írott szöveggé tevő, azaz azokat irodalmizáló nyelvvel kísérletezett. Mint láttuk, az irodalmi nyelv expresszív-kreatív (poétikus) volta miatt a dialektuson-argón alapuló prózai és lírai nyelvei a világ, a nyelv és a beszélők integritását, valamint a nyelv teremtő erejét kívánták re-konstruálni, ezekben az olasz irodalmi hagyománnyal erősen szembemenő nyelvekben történt kísérlet a pre-nacionális, pre-modern kulturális-ontológiai helyzet rekonstruálsára. A kísérlet paradoxonát az adta, hogy az a közeg, az a kulturális-társadalmi kontextus, amelyben e művek léteztek, forgalmazódtak, befogadásra és értelmezésre kerültek, épp az a szituáció volt, ami ellen,  amin kívül helyezkedve kívánt megszólalni. Meglehet, a szöveg immanens nyelvi világa megpróbálta a meghasadtság állapotát felszámolni, a szöveg és a befogadó közösség között e távolság mégiscsak újrateremtődött.  Ugyanakkor az olasz irodalmi nyelv, más kontextusban, illetve a hetvenes évek Pasolini által megváltozottnak látott kulturális-társadalmi szituációjában már önmaga is védendőnek minősül, sőt, a pre-fogyasztói szituáció előtti minden nyelvváltozat, a nyelv bennük élő változatossága a homologizált nyelvvel szemben a nyelv olyan működését, az expresszivitást hordozza, ami mindneképpen védelemre méltó. Ez alapozza meg, ez (is) indokolja a Petrolio nyelvi-stiláris sokszínűségét. E változatosság tehát nem a posztmodern kollázs-remix technika alkalmazása, éppen hogy a posztmodernnek teret adó popkultúra ellenében kerül kidolgozásra.

 

[1] Mivel az olasz nyelv irodalmi eredetű, s a polgárság az olasz egység megvalósítása során használta, soha nem vált nemzeti nyelvvé; mindig is pszeudo-nemzeti nyelv maradt. Gyakorlatilag a domináns polgárság nyelve volt. PASOLINI, Pier Paolo, Marxismo e Cristianesimo, op. cit, 791.

[2] Foucault fent többször hivatkozott munkásságán túl a kérdéssel kapcsolatban érdemes idéznünk az olasz filozófus, Ernesto Grassi tanulmányát: GRASSI, Ernesto, A humanista tradíció: a ’res’ és a ’verba’ egysége, in Athenaeum 1992 I. kötet 2. füzet, Olasz filozófiai hermeneutika, Budapest, T-Twin Kiadó, 1992, 53-96.

[3] Az ezen modellhez igazodás mindenek előtt a mindennapi életben, az egzisztenciális dolgokban működik: tehát a testben és a viselkedésben. Ezek azok a területek, ahol megélik az új fogyaztói kultúra még fogalmakba nem öntött értékekeit, az új és valaha volt legelnyomóbb totalitarianizmus értékeit. Ami a nyelvet illeti, az teljes egészében komunikatív nyelvvé redukálódik, az expresszivitás óriási elszegényedésével. A dialektusok (az anyanyelvi idiómák!) időben és térben eltávolodtak ... Ahol még beszélik, teljesen elvesztették minden invenciós képességüket. Nincs már olyan római külvárosi fiatal, aki képes lenne például az én tíz-tizenöt évvel ezelőtt írt regényeim argóját megérteni; a sors iróniája!, arra lenne kényszerülve, hogy a csatolt szószedeteket tanulmányozza, csakúgy, mint egy jó északi polgár! PASOLINI, Pier Paolo, Limitatezza della storia, op. cit., 322.

[4] … az olasz nyelv most először kezd nemzeti nyelvként működni, most először képes egy nyelvvváltozat, a technokrata nyelv, arra, hogy a különféle olasz nyelvrétegeknek valamiféle egységességet adjon, képes arra, hogy homologizálja azokat, hogy mélységükben megváltoztassa őket. Az összes különféle nyelvváltozatot, az irodalom nyelvét, a televízió nyelvét, az újságírás nyelvét, a reklámok nyelvét, a mindennapokban általunk használt közös és eszközként működő nyelvet stb, az összes nyelvváltozatot homologizája a technicizmus áradata, amely e hegemón társadalmi osztálytól jön, attól a csoporttól, amely mint technokrácia, mind inkább hegemon csoportként működik Olaszországban. A nyelvváltozatokat nem csak hogy homologizlja e technokrata szellemiség, hanem belsőleg át is alakítja. PASOLINI, Pier Paolo, Marxismo e Cristianesimo, op. cit, 791.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://pasolini.blog.hu/api/trackback/id/tr118414722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.